Hírek, szakcikkek A kukorica ördögei I. rész

A feltételes mód csupán csak azért indokolt, mert lehetnek olyan tájegységek, ahol a gímszarvas „átvállalhatja” ezt a kétes dicsőséget.

Már a szaporodási stratégiája is teljesen más, mint a kérődző nagyvadainknak.  Egyszerre sok utódot hoz a világra, ami teljesen más populáció dinamikát okoz, mint az egyet, maximum kettőt ellő vadféléink esetében. A vaddisznó az a faj, amely a táplálékbőséget nagyon hamar át tudja forgatni a szaporulat növekedésébe.

Párzási időszakát, a búgást, nem lehet olyan jól körül határolhatóan egy-egy hónapra leszűkíteni, mint azt más vadféléink esetében láthatjuk. Jó szociális szerkezetű vaddisznó populáció esetén a megtermékenyítések zöme november és december hónapra esik, de már októberben is megkezdődhet a búgás és egészen februárig is elhúzódhat. Egészen szélsőséges eseteket is lehet azonban néha tapasztalni, amikor például szeptemberben találkozunk szopós malacokat vezető kocával.

(Forrás: kép)

A szaporodási időszak ilyen mértékű szétesésének valószínűleg – közvetett és közvetlen módon – emberi okai is vannak. Közvetett alatt értendő például a nagyüzemi mezőgazdaság által megteremtett, szinte majdnem folyamatos táplálékbőség. A vaddisznó – hihetetlen jó alkalmazkodó képességének köszönhetően – nagyon széles körben elterjedt, de gondoljunk csak bele, mennyire mások számára a feltételek mondjuk egy osztrák, fenyvesekkel tarkított, hegyvidéki erdőben, mint nálunk, a Kárpát-medencében, ahol kukorica vetéstől a kalászosok, majd a cirok és gyümölcsösök érésén át a kukorica aratásig, folyamatosan „futószalagon szállítjuk” neki az ennivalót. A közvetlen okon pedig a helytelen vadászati gyakorlatot kell érteni.

Természetes körülmények között ugyanis a legfiatalabb korosztályban lenne a legnagyobb a halandóság és lenne a populációban megfelelő számú öreg koca és érett kan is. A jelenlegi gyakorlat a legtöbb helyen azonban az, hogy a legfiatalabbakat lövik a legkevésbé, mert azzal nem telik otthon a hűtőláda, keveset fizet érte a vadhúskereskedő és a gazdának is kevés vadkár kompenzáció okán. Ezzel szemben sok helyen lövik az öreg kocákat, mondván, hogy azok fialnak a legtöbbet és miattuk nő az állomány, az öreg kanokra meg kivétel nélkül mindenhol hajtanak, mert annak az agyara mutat jól a falon.

Tény azonban, hogy egy 6-7 éves koca valószínűleg már kitöltötte a szaporodási potenciáljának a felét, míg egy az évi süldőben még benne van az egész. Az állomány növekedésének lehetőségét tehát inkább ők hordozzák magukban, mint az idős egyedek. Arról nem is beszélve, hogy az idős vezérkocák mind viselkedési, mind fiziológiai szempontból a konda „irányító központjai”. Nemcsak ők mondják meg, hogy mikor és merre mennek táplálkozni, hová vonulnak pihenni, hanem még a konda szaporodási időszaka is tőlük függ. A vezérkoca búgásának kezdete indítja be ugyanis a konda többi nőivarú egyedének búgását is. Heinz Meynhardt, német vaddisznó kutató által megfigyelt konda minden évben novemberben kezdte a búgást, a vezérkoca kan hormonnal való „beindításával” viszont azt is el tudta érni, hogy két hónappal hamarabb kezdődjön a konda búgási szezonja. A rangsorban hátrébb lévő kocák esetében ugyanez a kezelés azonban nem járt eredménnyel, ebből arra lehet következtetni, hogy a vezérkoca hormonális állapotváltozásának kiemelkedő szerepe van. Megfigyelései szerint még azonos területen is előfordulhat, hogy a különböző kondák búgása között több hetes különbségek vannak, kondán belül azonban, ha a vezérkoca el kezd búgni, akkor rövid időn belül a többi is csatlakozik hozzá.

A rövid időn belül egyszerre búgó kocák esetében van szükség a megfelelő számú és méretű idősebb kanra, hogy minden kocát be tudjanak egyszerre búgni, köztük a nagy méretű, kifejletteket is.  Ellenkező esetben áll elő az a helyzet, hogy 21-23 nap múlva, az újabb ivari ciklusnál, sok visszabúgó lesz, amivel máris elkezdődik a szaporodási időszak széthúzódása. A vezérkocák egyébként a később búgó, alacsonyabb rangú egyedek mellől sokszor el is zavarják a körülöttük próbálkozó kanokat, tehát az állomány egyöntetűsége szempontjából itt is fontos szerepet töltenek be.

(Forrás: kép)

Az öreg remetekanok hiánya a beltenyésztés veszélyét is növeli. Normális esetben a serdülőkort elért kansüldőket elverik a kondából, amitől kezdve pár fős csapatokban vagy egyedül kezdik meg a remetekanná válás rendkívül veszélyes útját, hogy aztán csakis búgás idején keressék fel a kondát. A teljesen kifejlett kort azonban csak elenyésző százalékuk éri meg. A kondától való „kitagadás” idején ugyanis még rendkívül tapasztalatlanok, kíváncsiak, de nemileg már érettek, ami rossz együttállás egy olyan fiatal egyed esetén, amelyik akkor tapasztalja meg először az idős matriarchák vezette konda tapasztalatának és biztonságának hiányát. A vadkár elhárító vadászatok során ez a korosztály az, ami nagyon könnyen puskacső elé kerül.  A fiatal kanok elűzésének mechanizmusa lenne hivatott azt biztosítani, hogy csak idegen vérű kan jusson szaporodási lehetőséghez. Azonban, ha nincs megfelelő számú remetekan, akkor sajnos előfordul, hogy kondán belül, tehát vér szerinti egyedekkel „oldják meg” a szaporodást.

A fenti példákból látszik tehát, hogy az ember által teremtet környezet és vadászati gyakorlat hogyan vezet az állomány szaporodási időszakának széteséséhez. Azt is meg kell azonban említeni, hogy erre valószínűleg a klímaváltozás is rásegít. Az állomány egyöntetűsége szempontjából az egyszerre ivarzás és megtermékenyítés lenne a szerencsés, ehhez azonban az idősebb korosztályon keresztül vezetne az út, és ez igaz mind a kocák, mind a kanok esetében.

Babrik Zsolt, Agrofil-SZMI Kft.

Forrás: borítókép