Hírek, szakcikkek Tél a kis jégkorszakban

Milyen hatással lehetett rájuk a tél megélése vagy inkább túlélése, mind fiziológiai, mind pszichológiai értelemben? Elég csak néhány alapvető dologba belegondolnunk, mint a jól fűtött ház vagy a szórakozási lehetőségek tömkelege, ami a ma embere számára megadatott, míg középkori ősének nem.

Itt érdemes mindjárt tenni is egy kis kitérőt a téli időjárással kapcsolatban, mivel azt sem lehet állandónak tekinteni. A 9. századtól a 13. század végéig kifejezetten enyhébb időjárás volt jellemző, ami után következett az úgynevezett „kis jégkorszak”, ami a 19. század első feléig ki is tartott. Erre az időszakra általában a kemény, hosszú telek és a hűvösebb, csapadékos nyarak voltak a jellemzőek. Voltak évek persze, amelyek kivételt képeztek és elfordulhatott akkor is az, hogy egyik évben elrohadt a termés a földeken és komplett hadjáratokat kellett feladni az esőzések miatt, míg a következő évben szárazság pusztított, de általánosságban ez egy hidegebb éghajlatú időszak volt, ami kihatott az öltözködéstől kezdve az építészeten át, egészen a mezőgazdaság szerkezetéig szinte mindenre.

Forrás: kép

Mivel a tél várhatóan hosszúnak ígérkezett, igyekeztek élelmiszerből elraktározni előre, amit lehetett. A legegyszerűbb tartósítási módszerek a szárítás-aszalás, a füstölés és a sózás voltak. A só azonban nagyobb értéket képviselt, mint napjainkban, úgyhogy az nem biztos, hogy mindenki számára hozzáférhető volt. A gyümölcsök, vagy egyes esetekben a húsok szárításának és füstölésének azonban nem volt különösebb akadálya.

Érdekes módon – pont a hidegebbre forduló éghajlat miatt – Nyugat-Európában a növénytermesztés feltételei olyan mértékben romlottak, hogy csökkenteni kellett az állattartásra fordítható területek arányát, ami maga után vonta magának az állattartásnak a csökkenését is, illetve egyes régiókban inkább a kisebb testű juh tartása terjedt el. Ezek következtében a nyugat-európai közemberek táplálkozása inkább gabona túlsúlyossá vált, míg a ritkábban lakott Kárpát-medencében jobban megmaradt az állati húsok és termékek fogyasztása. A húsmarha exportja a későbbiek folyamán jelentős bevételt is jelentett az országnak, a Nyugat-Európában elterjedt juh gyapja azonban maga után vonta a szövőipar elterjedését. A külföldre küldött marha csordák olyan jelentős anyagi értéket képviseltek, amelyet csak fegyveresen lehetett megvédeni. Erre alakult ki a hajdúk rétege, akikre ma talán úgy tekintenénk, mint az oligarchák magánhadseregére.

Forrás: kép

A háziállatok húsa, teje, tojása a tél folyamán is biztosította a fehérjeforrást. Emellett a viszonylagos hal és vadbőség miatt a halászat és a vadászat kérdéskörét is később kezdték el szabályozni, mint a kontinens nyugati felén. A vágásokat főleg erre az időszakra időzítették, aminek több oka is volt. Egyrészt a takarmány megtakarítás miatt annyi állatot teleltettek ki, amennyit muszáj volt, másrészt a hidegek miatt ekkor voltak a legjobbak a tartósítás feltételei, harmadrészt nem voltak komoly munkacsúcsok, mint például a nyári aratás, ami igen életbevágó szerepet töltött be. A mohácsi csata esetében is sokan az aratás befejezése után indultak harcba, de akár közelebbi történelmi példát is lehetne említeni, amikor is 1916 augusztusában Románia szintén megvárta az aratási munkák befejeztét és utána támadta meg az Osztrák-Magyar Monarchiát.

A levágott állatból nem ment pocsékba szinte semmi. Egyes kultúrákban idegennek számít, de még a mai napig megsütjük a vért is. A szaruból is lehetett fésűt vagy hajtűzőt gyártani, vagy esetleg késnyelet, a csiszolt csontból pedig akár korcsolyát. Az állati bőrnek pedig megszámlálhatatlan volt a felhasználási területe, jó volt nyeregkészítéshez, ostorhoz, a vastagabbja harci védőruházathoz, lószerszámhoz, bármire. A sertés esetében a zsírnak nem csak magában a táplálkozásban volt fontos szerepe, hanem egyes termékek tartósítása is abban történt, ezért értéke is nagyobb volt.

Forrás: kép

Az állatokat egyébként úgymond fűtésre is felhasználták, mert sokszor bevitték őket a házba, így azok testmelege sem ment kárba, vagy az istálló fölött alakították ki a lakórészt, így az állatok felszálló melege alulról fűtött is valamennyit. A szarvasmarhák trágyáját közvetlenül tüzelésre is felhasználták. A legelőn talált, már valamennyire száradt marhalepényt megfordították, hogy a másik fele is megszáradjon, ami után tüzelésre felhasználható. Ezt egyébként mai napig is használják helyenként és árvaganénak hívják. Nem csak az állati testhőt nem hagyták veszendőbe menni, szükség esetén a család is igyekezett „egykupacban” aludni. El lehet képzelni, ilyen körülmények közt tényleg volt értelme azon vicces mondásunknak: „ahol a büdös, ott a meleg”.

Forrás: kép

A kemény telek miatt igen komoly kereslet volt az állati gerezna iránt is. A tehetősebb réteg mintegy státusz szimbólumként is ezt az igényt a drágább, vadászott állatok prémjeiből elégítette ki, míg a szegényebbek inkább a bárány és nyúl prémet használták, a legszegényebbeknek pedig a gyapjúból szőtt durva daróc jutott. A korabeli nemeseket ábrázoló festményeken látható vastag szőrme gallérok és kucsmák hordását – amely a magyar arisztokrácia viseletére volt jellemző – valószínűleg nem csak a divat, hanem a szükségszerűség is megkövetelte.

A zord időjárás az építészetre is kihatott. Az esetenként akár méteres vastagságú kő várfalak, olyan mértékben tárolták és sugározták vissza a hideget, hogy folyamatos tüzelés mellett is csak kb. 8-10 °C-ra sikerült felfűteni a termeket, ezért paradox módon pont az arisztokrácia és annak udvartartása szenvedett inkább az ízületi betegségektől. A fával borított padló, parketta és a lambéria későbbi elterjedése javított valamennyit a helyzeten, mert díszítő szerepe mellett legfőképpen szigetelő funkciót is ellátott. A vályogból készült épületek jobban szigeteltek, de megfelelő nyílászárók híján ezek sem voltak túl melegek. Az üveg ablakok elterjedéséig csak nyílások voltak a falakon, melyeket télre valamilyen jól szigetelő anyaggal igyekeztek eltömni és lezárni.

Kezdetben a tűzrakó hely szimplán az épületben volt, a füstöt pedig csak egy tetőn lévő nyílás vezette el. Később már megjelentek a kémények, de a tűztér még mindig nyitott volt, és gyakran a füstölést is ebben vagy a kéményben oldották meg. A benti, nyílt láng használata azonban nagyon tűzveszélyes volt és sokszor is okozott tűzvészt. A zárt kemencék, amelyek már nem ontották folyamatosan a füstöt és a hőt is tárolták valamilyen szinten, csak később terjedtek el. A még később megjelenő cserépkályha pedig olyan drága volt, hogy egyben reprezentációs célokat is szolgált és csak a nagyon tehetősek engedhették meg maguknak. A kastélyokban található cserépkályháknak sokszor a fűtendő tér felől nem is volt ajtajuk, hanem azokat hátulról, a támfal felőli oldalról táplálták, ahova rejtett folyosó vezetett, azért, hogy a szolgáló személyzet ne zavarjon, és ne bent piszkoljon a tüzeléssel. Más kérdés, hogy a főurak is használták közlekedésre ezeket a rejtett folyosókat, amikor a szolgáló lányok már nem annyira zavarták őket.

Külön érdekesség, hogy öröklődési, házasságkötési és egyéb korabeli okmányokból látszik, ahogy egyre növekvő a vastag dunyhák, és takarók említésének száma, valamint a ma már nevetségesnek tűnő hálósapka elterjedése is ekkorra tehető. A dunyhák vagy az ágyak alá sokszor éjszakára be is tették a tűzhely mellett felmelegített téglákat, cserepeket, ilyen módon tárolva valamennyit éjszakára a nappali tűz melegéből, de afféle zsebmelegítőként néhol a mai teatojásokhoz hasonló alkalmatosság is használatban volt, aminek belsejébe parazsat tettek és rövid ideig még meleget tartott, mondjuk egy hideg téli templomi mise idejéig.

A téli bezártság és összezsúfoltság azonban első számú terepet nyújtott a járványok terjedésének, de olyan esetek is voltak, mikor tömeges mérgezéseket hittek járványnak. Az enyhe csapadékos nyarak ugyanis nagyon kedveztek a gabonafélék gombás fertőzéseinek. Szent Antal tüzének hívták a bizonyos évjáratokban egy időben, egyszerre sok emberen jelentkező anyarozs fertőzés (Claviceps purpurea) okozta tömeges mérgezés tüneteit. A kalászban kifejlődő gomba áttelelő képlete ugyanis olyan anyagokat tartalmaz, amik érszűkítő hatásúak. Ezek az őrlés során a lisztbe is bekerültek és a kenyéren keresztül mindenki felvette. A tünetek végtagzsibbadás, orbánchoz hasonló foltok (ezért hívták Szent Antal tüzének), vetélés és súlyosabb esetekben végtag elhalás volt.

A hideg miatt egyébként is legyengült szervezetet tovább terhelte a szegényes vitamin bevitel, ezt próbálták meg egyensúlyozni a nyár és ősz folyamán összegyűjtött gyümölcsök szárításával, valamint a levesekbe, ragukba belefőzött zöldség és gyógynövény félékkel.

Bár a mezőgazdaságban ez egy nyugalmasabb időszak volt, de a rövid téli nappalokat így is ki lehetett tölteni. Az állatok ilyenkor is igényelték a gondoskodást, de a házon keletkezett javítani valókat is főleg ilyenkor végezték, vagy a nyári munkák során sérült eszközök renoválását, esetleg újak készítését is. A hosszú téli estéken netflix előfizetés és okos telefon hiányában kénytelenek voltak egymással is foglalkozni, aminek a különféle társas és kártyajátékok elterjedése volt a következménye.

Hócsata (Forrás: kép)

A tél vége felé – mikor már kezdték érezni a megpróbáltatások végét – pedig beindult a farsangi és báli szezon. Örömük pedig tényleg indokolt is volt, mert akkori szemmel a tavasz első jelei tényleg a remény első sugarai lehettek. Főleg a krónikus betegek és az idősek számára a tél nem csupán egy évszak volt, amit lehetett, vagy nem lehetett szeretni, hanem az évről-évre való túlélésnek egy nagyon fontos mérföldköve.

Babrik Zsolt, Agrofil-SZMI Kft.

Forrás: borítókép