Hírek, szakcikkek Vége van a nyárnak...
A nyár végének közeledtével egyre több felé látni a villanyvezetékeken tömegesen csoportosuló fecskéket, melyek ilyenkor a hosszú vándorútra készülve igyekeznek minél jobb formába hozni magukat.
Akiket esetleg jobban érdekel ez a csivitelő aprónép, azoknak ajánljuk az „Eresz alatt fecskefészek…” című korábbi cikkünket. Méltatlan lenne azonban a magyar nép másik kedves madarával, a fehér gólyával szemben, ha róla - aki szintén ilyenkor veszi a vándorbatyut - nem tennénk említést.
A fehér gólya szinte mindenki által ismert madár, már csak azért is, mert fekete rokonával ellentétben - mely legfőképp a háborítatlanságot szereti, éppen ezért leginkább a kiterjedt ártéri erdőket keresi - kifejezetten kedveli az emberek által épített környezetet, az emberek közelségét.
1.kép: Fehér gólya a tocsogósban
A folyamszabályozások előtti, falvak melletti tocsogós rétek, tavak kiváló táplálkozási helyet biztosítottak a gólyáknak. A középkori erdőirtások helyén művelésbe vont területek és legelők szintén kedvezőek voltak számukra. Mivel táplálékát nemcsak a közhiedelemben elterjedt béka jelenti, hanem rovarokat, kisemlősöket is szép számmal fogyaszt, ezért a mezőgazdaságból élő parasztember szövetségest látott benne és a hasznos élőlények közé sorolta. Jó szemmel nézte a szántó embert követő madarat, amely az eke által kifordított kártevőket gyűjtögette. Kifejezetten hasznosnak és szépnek látta, így nem bántotta, sőt népi babonák is kapcsolódnak hozzá. Azt, hogy a gyereket a gólya hozza mindannyian tudjuk pici korunk óta; de azt, hogy amelyik ház kéményére fészket rak, abba nem csap a „ménkű”, talán már kevesebben.
Fészkét régebben sok esetben valóban kéményekre rakta, ma azonban már ritkán látni ilyet. Mindazonáltal nagyon jól alkalmazkodott az új emberi környezethez, ugyanis a villanyvezetékek oszlopaiban is „meglátta” a lehetőséget - lakott területen leginkább már csak így látunk gólyafészket. Sajnos azt azonban a gólyák nem tudják, hogy éppen e miatt az ő fajuk az, amelyik leginkább ki van téve az áramütés veszélyének. A természetvédelmi szervek és az áramszolgáltató speciálisan erre a célra kihelyezett fészektányérok és szigetelő papucsok segítségével tud segíteni ezen a helyzeten. Sajnos ezen erőfeszítések ellenére is vannak halálos gólya balesetek, a madárkórházak is kénytelenek áramütött „pácienseket” fogadni.
2.kép: Gólyafészek-magasító állvány
Érdekes módon a gólyák érkezését és távozását hagyományosan a magyar nép két legfontosabb nemzeti ünnepéhez, március 15-éhez és augusztus 20-ához köti. Először a hímek érkeznek meg és kezdik el a fészkek rendbe rakását, várják a tojók érkezését. Előfordul azonban, hogy nem minden hímnek jut tojó, ezért gyakran egy már párban lévő másik hímet próbálnak elüldözni. A gólya a fészkét, nem építi évente újra, hanem a régit tatarozza.
Alkalmanként 3-5 tojást raknak, melyek 33-34 nap alatt kelnek ki, majd a fiókák körülbelül 8 hetes koruk tájékán hagyják el a fészket. A kirepülés után egy darabig még etetik őket a szülők. A hímek megérkezése után azért is szükséges a tojók mihamarabbi megérkezése, hogy a fiataloknak minél több ideje legyen a teljes kifejlődésre és megerősödésre a hosszú vándorút megkezdéséig.
Vándorlásuk során ugyanis nem kevés utat kell megtenniük az afrikai kontinensig. A távot ráadásul nem légvonalban, a legrövidebb úton teszik meg. Az utazáshoz ugyanis szükségük van a felszálló meleg légáramlatokra, azaz a termikekre, ezek viszont csak jól felmelegedő felszínek fölött alakulnak ki. A tengereket, nagy kiterjedésű erdősült részeket kerülniük kell. Ezért a madarak Európa nyugatabbi feléből a Gibraltári-szoros felé veszik az irányt, míg Közép- és Kelet-Európa egyedei a Boszporusz és a Szuezi-csatorna felől érik el a fekete kontinenst. Az e felé vezető útvonalakon - így a magyar Alföldön is - néha egészen nagy számban gyűlnek össze gólyák, majd a megfelelő termik kialakulásakor dugóhúzóan emelkedve örvénylenek a magasba.
3.kép: Gólyák készülnek csapatosan a hosszú útra
A vándorlást természetesen nem mindegyik madár éli túl: viharokba keveredhetnek, ragadozók támadhatják meg őket, vagy csak egyszerűen kimerülnek.
Ne vegyük tehát mi se annyira magától értetődően természetesnek a tavasszal újra megjelenő vándorokat! Gondoljunk csak bele, mekkora utat kellett megtenniük és mi mindent kellhetett kiállniuk, hogy tavasszal újra megjelenhessenek településeink felett!
Vigyázzunk rájuk!
Babrik Zsolt, Agrofil-SZMI Kft.
Forrás:
