Hírek, szakcikkek Régi és új behurcolt károsítók
A mezőgazdasági és a házikerti haszon- és dísznövényeinket ezernyi károsító: vírusok, fitoplazmák, baktériumok, gombák, tetvek, hernyók, bogarak és még sok más kellemetlen élőlény károsítja.
Egyre sűrűbben kell valamelyikük ellen védekezni és ez a védekezés bizony egyre többe is kerül.
A növényeinket károsító élőlények jó része évezredek óta együtt él a tápnövényével. Minden őshonos vagy nagyon régen betelepedett növénynek megvannak a saját kártevői, kórokozói. Mivel mind a növények, mind pedig az őket megtámadó szervezetek földrajzi elterjedése lassabb-gyorsabb ütemben változik, így igazság szerint abszolút őshonos növényről, illetve károsítóról szinte alig beszélhetünk.
A ma termesztett kultúrnövényeink zöme honfoglalásunk idején még a közelében sem járt a Kárpát–medencének. Őseink a kenyérbúza (Triticum aestivum) helyett a rendkívül igénytelen egysoros búza vagy alakor (Triticum monococcum) terméséből készült, a mai kenyérre nem is hasonlító lepénykenyeret fogyasztották. Az a hiedelem, hogy tönkölybúzát (Triticum spelta) fogyasztottak volna, teljességgel téves. A tönköly mindig a tőlünk nyugatra elterülő alpesi régiók kenyérgabonája volt.
Másik fontos, a vetésterület legnagyobb hányadát elfoglaló növényünk, a kukorica csak a kései középkorban jelent meg hazánkban. Manapság szinte elképzelhetetlen a hazai táj búza- és kukoricaföldek nélkül. A nem őshonos növényekkel sokszor jöttek a maguk specializálódott kártevői, kórokozói is. Illetve idővel a már őshonos, de legalábbis hazánkban jelen lévő károsítók egy része alkalmazkodott hozzájuk és táplálékforrásnak kezdte tekinteni őket.
Más a helyzet akkor, ha nem a kultúrnövény hódít teret természetes vándorlás, vagy emberi segítség révén, hanem a kártevők és kórokozók kerülnek be váratlanul számukra teljesen új területekre. Nyilvánvalóan a kártevők, kórokozók is terjednek természetes úton. Ez a folyamat általában meglehetősen lassú, bár a természetes terjedés sebessége nagymértékben függ az illető szervezet tulajdonságaitól. Aktívan és jól repülő rovarok, mint pl. a vándorlepkék, könnyebben és gyorsabban kolonizálhatnak új területeket. A nagy tömegben kinevelt és igen könnyű spórákkal terjedő egyes gomba fajok, mint pl. a dohány peronoszpóra (Peronospora tabacina) a szél útján több száz kilométeres távolságokat átugorva is képes igen gyors terjedésre.
A kártevők és kórokozók terjedését akár egyes eltérő kontinensek viszonylatában is az emberi tevékenység a behurcolás révén rendkívüli mértékben fel tudja gyorsítani. Ez a behurcolás egyes esetekben szándékos is lehet. A fenyércirok (Sorghum halepense) egy robusztus, nagyra növő, ráadásul a szárazságot jól tűrő egyszikű fűféle növény. A múlt században felmerült takarmánynövényként való hasznosítása Európa területén. A betelepített egyedek takarmányként kevésbé váltak be, viszont elszaporodván azóta is keserítik a dél-és közép-európai növény-, főleg a kukoricatermesztők életét.
Az esetek nagyobb részében a behurcolás véletlenül történik meg. Gyakran a behurcolás utáni első években a kártevő, vagy kórokozó szinte korlátlan exponenciális ütemű terjedése következik be ilyenkor. El kell telnie egy rövidebb–hosszabb időszaknak, mire azokban az ökoszisztémákban, ahová az új faj betört, kialakul valamilyen újabb egyensúly. Megjelennek természetes ellenségek, a régebben ott lévő ragadozók és paraziták tápláléknak tekintik az új jövevényt. Viszont gyakran a behurcolt faj olyan súlyú kártételt is okoz a mezőgazdasági gyakorlatban, hogy az agrár ökoszisztémákban jelenlévő kulcsfigura, a gazdálkodó, földművelő ember is kénytelen valamilyen módon reagálni az új károsító jelenlétére.
Buxusok Réme
A hazánkban meglehetősen gyakori buxus, illetve puszpáng (Buxus sempervirens) igénytelen örökzöld cserje, amely mind házi kertekben, mind pedig igen dekoratív parkokban, kastélyok kertjeiben gyakori, értékes dísznövényünk. Sokáig ezt egy „nagyon egészséges” növénynek ismertük, mivel kártevője, betegsége alig volt, a növény az esetleges metszésen, nyíráson kívül más törődést nem igényelt.
Selyemfényű puszpángmoly hernyója
A puszpáng veszedelme 2011-ben jött el, amikor először Sopron mellett, utána Budapesten, napjainkra meg már szinte az országban bárhol megjelent a Távol-Keleten honos selyemfényű puszpángmoly (Cydalina pespectalis). Már a neve is becsapós, mivel ha molyról van szó, akkor a magyar ember általában valamilyen kisebb méretű lepkére gondol, amelynek a hernyója sem túl nagy. Ez a lepke viszont akár 5 cm-es szárnyfesztávú jószág, amelynek 4 cm hosszúságúra is megnőhet a hernyója.
A kárt a hernyó okozza, amely fiatalon csak hámozgatja a levelek egyik felét, de később, kb. 1 cm-es méret felett már kopaszra rágja a növényt. A hernyó sötétzöld–fekete mintázatával eléggé nehezen vehető észre a puszpáng töveken. Mivel laza szövedéket is készít, így a szövedéken fennakadó ürüléke gyorsan elárulja a jelenlétét. Évente nálunk 3 nemzedéke van. Az első nemzedék hernyói május első felében, a második július folyamán, a harmadik, utolsó nemzedék pedig szeptembertől október végéig károsíthat.
A kártételt mindenképpen még a kezdeteknél kell megállítani. A fiatal hernyók károsítása idején a hernyó leszedésével, a károsodott hajtások levágásával eléggé hatékonyan lehet védekezni ellene. Ugyanakkor a lepke jól és szívesen is repül, ezért lehetséges, hogy a következő nemzedék fellépése idején már ismét találkozunk a kártevővel. Nagyobb kertekben, parkokban, alakra nyírt puszpángok esetében a növények csonkolása, ágak levágása nem jelenthet megoldást.
A kémiai védekezés során mindenképpen a még fiatal hernyók ellen célszerű a védekezést időzíteni. Mivel nem egy „elbújós” kártevőről van szó, a kontakthatású szintetikus piretroidok kimondottan jó hatékonysággal irtják. A felszívódó készítmények hatóanyagai közül az acetamiprid hatás igazolt a károsító ellen. A lombrágó hernyók ellen gyakorta alkalmazott, a környezetet és a benne élő hasznos szervezeteket kímélő, kitinszintézist gátló diflubenzuron hatóanyagú készítmény szintén jó hatékonyságú ez ellen a kártevő ellen. A kitinszintézist gátló hatóanyagok esetében ugyanakkor ne várjunk azonnali taglózó hatást. A növekedés és a kültakaró kialakulását befolyásoló készítmény a soron következő vedlés idején végez a hernyóval. Hatása lassabb, mint pl. a piretroidoké, de biztos.
A Viaszos Árnyékkedvelő
A kertek, parkok, erdőszélek bokros, árnyékos, növényzettel sűrűn benőtt területei elméletileg a növényi vegetáció paradicsomainak tekinthetők; egyfajta mérsékelt (a klímaváltozás eredményeként lassacskán már nem is annyira mérsékelt) égövi dzsungelnek, őserdőnek. Itt az egy négyzetméterre jutó éves szervesanyag-termelés rendkívül magas értéket tud elérni, meghaladhatja a nagy szervesanyag-produkcióról híres energiafüvek, a kukorica, illetve a hibrid cellulóz nyárak produkcióját is.
Ez a nagy szervesanyag-termelés persze különböző rovarok számára kimondottan nagy kísértést jelent. Táplálékforrást, amely rendkívül bőséges, ráadásul a dús növényzet kiválóan véd (az ember és más nagyobb testű ellenségek elől), ápol és eltakar.
Amerikai lepkekabóca lestyán levelén
A bozótos, dús növényzetű, árnyékos, ugyanakkor sok esetben lágyszárúakkal is kevert növényállományok sűrűjében 2004 óta egy új, könnyedén felismerhető károsító tűnt fel, az amerikai lepkekabóca (Metcalfa pruinosa).
Az amerikai lepkekabóca évente szerencsére csak egy nemzedékkel teszi „boldogabbá” a kerttulajdonosokat. Mivel pete alakban telel, így egy jól kivitelezett, olajos lemosó permetezés is igen jó hatékonyságot biztosít ellene. Ugyanakkor az a tulajdonsága, hogy sűrűbb, sokszor áthatolhatatlan bokros területeken üt tanyát, a lemosó permetezés hatékonyságát is megkérdőjelezi.
Az amerikai lepkekabóca – ellentétben az előzőekben említett puszpángmollyal – nem csak egy tápnövényt részesít abban a szerencsében, hogy táplálkozik rajta, hanem polifág, azaz nagyon sok tápnövényen képes táplálkozni. Egyáltalán nem válogatós. Alapvetően kétszikű növényeken jellemző, de azok közül szinte mindent megkárosít. Szereti a juharféléket, a vadszőlőt, az iszalagot, borostyánt, de majdnem minden termesztett egynyári, vagy évelő növényünkön kifejlődik.
A lepkekabóca kifejlett egyede szürkésfehér, 6–9 mm hosszú, jól ugró és repülő kabóca, amely nem igazán szeret a napfényen ücsörögni. Bár meglehetősen jól repül, megzavarva inkább ugrik, mint repül. Az imágó tényleg nagyon hasonlít a molylepkékre, repülés közben is jobban emlékeztet molyra, mint más jellegű rovarra. Lárvái a javarészt kétszikű, egynyári és évelő növények árnyékban levő hajtásain nőnek fel. Szívogatásuk során sok mézharmatot fejlesztenek. A lárvák alapvetően zöldes színűek, de a viaszmirigyeik által termelt rengeteg kis csőszerű viaszképlet miatt hófehérnek tűnnek. A viasz a lárvák távozása után is a helyszínen marad.
A lepkekabóca szinte minden növényt megtámad, amelynek hajtásai árnyékban helyezkednek el. Sok vírust, fitoplazmát képesek átvinni, de a direkt nedvesség elszívó tevékenységük is igen jelentős.
Az amerikai lepkekabóca évente szerencsére csak egy nemzedékkel „örvendezteti” meg a hazai növénytermesztőket. A lárvái által kiválasztott viaszbevonat miatt a lepkekabóca elleni vegyszeres védekezésnél mindenképpen szükséges tapadásfokozó készítmény. A kártevő szerencsére rendkívül érzékeny a szintetikus piretroidokra. A piretroid hatóanyagú készítmények döntő többsége szinte teljes mértékben képes kiirtani ezt a károsítót. Ugyanakkor fontos, hogy a lepkekabóca elleni védekezésnél a bozótos, sokszor indáktól áthatolhatatlan növényi felület minél nagyobb részét tudjuk lefedni a permetezőszerrel. Az amerikai lepkekabóca nem egy leküzdhetetlen kártevő, de a kipusztításához, féken tartásához gondos és alapos permetezés szükséges.
Burgonya Pusztítók
A burgonya hazánkban egyáltalán nem őshonos növény. A 9. század utolsó harmadában megjelent krumpli meglehetősen gyorsan alapvető népélelmezési cikké vált, főképp a szegényebb népcsoportok körében. Ez a flóránkra új faj az elmúlt évszázadokban ugyanakkor sok, az amerikai kontinensről később behurcolt károsítóval kellett, hogy felvegye a versenyt.
