Hírek, szakcikkek „Ki imádkozni nem tud, menjen a tengerre. Ki sírni nem tud, jöjjön az Alföldre.”

 Túrkevéről 1863 június 25-én közölt tudósítás így folytatódik: „A Nagy-Kúnság, e szép haza egyik dús magtára siralmas helyzetbe jutott. Hogy állanak vetéseink? azon helyzetben, hogy a magot, melyet elvetettünk, alig adják meg ott, hol az illető földbirtokos a szükségtől kényszerítve marhájával le nem etette. Nyomasztó állapot! Százankint hagyták már el házaikat, bezárva azoknak ajtait, betapasztva ablakait, elmenének azokhoz, kikkel egykor mint olyanokkal, kik karavánkint által vonulva helységeinken, megosztották falatjokat - munkát, vagy az irgalom száraz kenyerét keresendők. Százankint jövének ismét viszsza, mert reményeik meghiúsultak. Ki hinné, hogy az, ki búzakenyeret ehetett, most két font kukorica-lisztből készítve magának eledelt, négy-öt gyermekével tengeti naponta életét. ”

 Az, hogy hogyan ugrottunk vissza az időben gyenge 160 évet, azt a jelenlegi aszály aktualitása adja. Az országot járva az Alföld középső és déli részén szomorú, és némiképp még ott is tájidegennek számító látvány fogadja az embert. Minden teljesen barnára van száradva, mintha szavannán járna az ember. Az elszomorító látvány inspirálta, hogy kicsit utánanézzek, vannak-e feljegyzések régebbi időkből hazai aszályokról. Mind a talált említések számát, mind a leírásokból következtethető mértéket illetően megdöbbentő kép rajzolódik ki, valamint az, hogy nem friss jelenségről van szó. Ezer évre visszamenően lehet említéseket találni aszályos évekről, illetve aszályos periódusokról. Ezeket talán Pálfai Imre: Belvizek és aszályok Magyarországon című az szerzeménye gyűjti össze legjobban.

Álljon itt ebből néhány bejegyzés a régi idők aszályairól, csak úgy érdekességképpen.

„A 20. századig a legaszályosabb évek melyekről említés is van az alábbiak: 1015, 1022, 1142, 1147, 1276-77, 1363, 1473, 1478-79, 1540, 1585, 1638, 1718, 1790, 1794, 1841, 1857, 1863.”

Ezekből csak néhányat kiemelve.

1022: „Oly nagy szárazság volt, hogy a háztetők a legkisebb szikrától tüzet fogtak. Gabona nem termett.”

1363: „A legszárazabb tél és nyár. Példa nélküli aszály és ennek nyomán támadt terméketlenség. Nagy ínség és éhhalál. A föld népe majd mind éhhalálra jutott.”

1473: „Rendkívül száraz és meleg nyár, egyike a legforróbbaknak. A Duna annyira elapadt, hogy még Magyarországon is átgázolható volt. Az erdélyi folyók mind elapadtak.” Heltai: „Igen nagy aszály vala az esztendőbe, és a törökök általjövének a Száván, és beszáguldának Magyarországba...”

Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a szárazság mértéke hazánk történelme során többször olyan mértéket öltött, hogy az kritikus szint alá csökkentette a folyók vízszintjét, gátolva ezzel a hajózhatóságot, és egyéb folyami tevékenységeket pl: sókereskedelem, vizimolnárság stb.

1585: „A szárazság miatt rémítő éhínség, kivált Debrecenben és Erdélyben. Januártól júniusig semmi eső nem esett. A káka és sás gyökerét megőrölték és azt ették. A Hanságban a föld kiégett. Az elhullott állatokat megnyúzták és megették.”

1718: „A legszárazabb és hevesebb nyár. Kilenc hónapig egy csepp eső sem esett. Vetések, vetemények, füvek, sőt fák is kiszáradtak. A fa rügyét, héját, gyökereket, füveket ettek. Elhullottak az állatok.”

Ugyanezen évből egy másik említés: „megdöglött lovaknak, kutyáknak testeit, sőt Háromszéken Ozsdola faluban az éhség miatt megholt gyermekek elszáradt húsait ették némelyek; szóval akkora éhség volt, hogy némely falvakban annyin holtak el éhség, mint pestis miatt”

A felsorolt évekből a legkatasztrofálisabb hatásúak, mikről egyben, már jelentős számú dokumentum is van az 1794. és az 1863. év voltak, melyek külön említést érdemelnek.

„Füzesgyarmat vidékén az 1794. évi szárazság oly fokra hágott, hogy „ivó víz nem volt sehol a marhák számára: a Bucsai Major alatt lévő Berettyó árkában kellet kutakat ásni..., az ivó víz dolgában olly nagy szorultság volt..., hogy Rétségekenn szerte, a Láp lyukakat kellett keresniek és csak azokból kaphattak magoknak messziről ivó vizet. ”

Szentes környékén az „ 1794-ikk Esztendőbe semmi féle élet sem széna egy szóval semmi sem termett mivel sem tavasszal sem nyáron semmi eső nem volt sem harmat nem járt tsak a sok szél vész és ekkor következő télen oj szűk idő lett hogy az emberek kénteleníthettek túl a Kurtzánn gyékény tövet ásni mejet béngyélének neveztek el és azt meg szárították meg törték így pogátsának meg sütötték így táplálták sok szegény emberek magokat és a következő évbe a Császár osztogatott ki vetni való búzát árpát a lakosoknak. ”

Ugyanezen év Szolnokról június 25-én kelt híradás azt közli, „hogy itt némely értetlenek a nagy szárazság okát a boszorkányokban keresték „minek okáért sürgették, hogy a boszorkányságról gyanús Asszony-személlyek vizsgáltassanak meg, förösztés által. ”

A szárazság miatti boszorkányüldözés egyébként már az 1720-as években Szegeden is előkerül. Ekkor zajlottak a hírhedt boszorkánypörök. Az eső elmaradását - a sok egyéb baj mellett - a nép vallástalanságának tulajdonították, s a „felelősöket” (összesen 13 személyt), kik ,,bűbájos mesterségükkel s az ördög segítségével 7 esztendeig elvonták a szegedi határról az esőt s harmatot”, máglyára ítélték, s a Tisza mentén, az azóta Boszorkány-szigetnek nevezetett részen, megégették.

A kiégett alföldi pusztát járva az „afrikai életérzés” úgy tűnik szintén régebbi keletű. Érkövy Adolf a károk felmérésére kiküldött királyi biztos ugyanis 1863-ban így ír jelentésében: „A nagy Kunságban Karczag 70 ezer holdas határa mint afrikai sivatag, a tenyészetnek semmi nyoma. Kúnhegyes, Madaras, Kisújszállás, Turkevi, KunszentMárton 200.000 holdnyi határa ugyanazon fokán áll a nyomornak, mint Karczag...”

Az 1863-as aszály egyébként már 1862 év őszén elkezdődött, ami miatt a földeket nem lehetett rendesen megművelni, és már az elvetett mag sem kapta meg a kellő nedvességet. A gazdák a téli csapadékban bíztak, de 1862/63 tele az Alföldön száraz maradt, számottevő hó nem esett. Györffy Lajos ,,A nagy ínség 1863-ban” című művében így emlékezik: „ a Nagykunságban nem hozott esőt a korai tavasz sem s a kegyetlen csapadék nélküli tél után az őszi vetések alig mutattak valamit, a tavaszi pedig ki sem kelt ...A hallatlan nagy szárazság már kora tavasszal éreztette borzasztó mivoltát. A jószágok már a tél folyamán felélték a még megmaradt száraz takarmányt s igyekezett volna mindenki az állatokat minél előbb kiverni a legelőre. Április elején ki is verik a jószágokat, abban a reményben, hogy majd csak megindul a mező, azonban a lesoványodott, erőtlen jószágok csak a porlepte, kiaszott fű gyökerén tengődtek, míg végre a gazdák belátták, hogy hiába minden remény, eső nem esik, s az idén nem zöldül ki a fű.”

Babrik Zsolt, Agrofil-SZMI Kft.

Borítókép: https://www.thezimbabwean.co/2020/01/drought-increases-zimbabwe-corn-imports/