Agrofil-SZMI Kft.

Hírek, szakcikkek Az állati kártevők átteleléséről

Termesztett növényeinket károsító állati kártevők számára az áttelelés egy meglehetősen nagy fizikai próbatétel, amely több faj esetében az egyedszám csökkentése révén döntően meghatározhatja a következő évben egy adott kártevőnek a populációméretét.

A természetben minden élőlény élni, szaporodni, terjedni akar, így a téli, ínséges és hideg időszakok kivédésére az állatvilágban a túlélési stratégiák nagyon széles és bonyolult rendszere fejlődött ki.

Akik nem telelnek

Vannak olyan károsítóink, akik vagy megoldják, hogy ne kelljen legalább a populáció egy jelentős részének áttelelnie, vagy eleve olyan területre specializálódtak, ahol a telelés meglehetősen ritka és nem jár nagy kockázattal vagy terheléssel.

Gyapottok bagolylepke(Helicoverpa armigera) hernyója paradicsomon

Az első csoportba az aktívan, nagy távolságok leküzdésére képes vándorló fajok sorolhatók. A médiából jól ismert a pompás danaiszlepke (Danaus plexippus) nemzedékeket átölelő vándorlása Észak-Amerikában. Ilyen jelenségért nekünk azonban nem kell ennyire messze mennünk! A hazánkban jól ismert és gyakori Gamma-bagolylepke (Autographa gamma), illetve a kukorica, valamint több más növénykultúra mellett a paprika- és paradicsomtermesztők életét megkeserítő Gyapottok bagolylepke (Helicoverpa armigera) is ugyanezzel a vándorló életmóddal cselezi ki a tél kedvezőtlen hatását. Nem lenne teljes a kép, ha kihagynánk azt a tényt, hogy ezek a vándorlepke fajok nemcsak a tél táplálékínségét, hanem egyúttal a mediterrán környezet forró nyarainak ínséges időszakait is kikerülik. Bár mindkét faj képes Magyarországon áttelelni (a Gamma bagolylepke különböző stádiumú lárvák, a Gyapottok-bagolylepke báb alakban), de az áttelelés sikeressége nagyon sok esetben igencsak csekély.

Ezek a specializált életmódú lepkefajok gyakorlatilag hajszálpontossággal igyekeznek időzíteni vándorlásukkal azt, hogy táplálkozó egyedeiknek mindig legyen elegendő ennivaló. E vándorlepkék döntően olyan időszakban jelennek meg a szántóföldi kultúrákban, amikor a fontosabb tápnövényeik éppen generatív szervek fejlesztésével vannak elfoglalva. E szervek (virág, bibe, fiatal termés) jóval több tokoferolt tartalmaznak, mint a növények más szervei. A tokoferol viszont szükséges ahhoz, hogy később az imágó ivarszervei kifejlődjenek és a faj tovább tudjon szaporodni és vándorolni.

A vándorlepkéktől eltérő módon, de szintén vándorolnak a talajlakó kártevők, a pajorok és drótférgek is. Számukra csak pár méternyi távolság a hűvösebb, de nem fagyos körülményeket biztosító mélyebb talajrétegek elérése. Noha életfolyamataik itt lelassulnak, a talaj nagy hőkapacitása és a fagyos felszíntől való nagyobb távolság miatt ez egy biztos, bár nem épp ideális telelőhely.

Aszalványmoly hernyóinak bábozódása

Ezek mellett vannak olyan károsítók, amelyek az emberi tevékenységhez alkalmazkodva annyira domesztikálódtak, hogy telelésre szinte nincs is szükségük. E csoportba sorolható a raktári károsítók jelentős része. Az aszalványmoly (Plodia interpunctella) pl. raktárról raktárra, háztartásról háztartásra – döntően passzív úton – terjed, és életében ritkán kell kiállnia igazi lehűlést, telet a természetben. Ennek megfelelően szinte bármely stádiumban át tud ugyan telelni, de csak igen enyhe teleket tud raktárakon kívül átvészelni. Ez a faj, akár csak a többi raktári károsító, alkalmazkodott ahhoz, hogy az emberi tevékenység nagyon sok esetben temperált hőmérsékleti viszonyokkal és időszakos táplálékhiányok mellett szinte korlátlan táplálékbőséggel jár. Ráadásul a raktári kártevők döntő hányada igencsak alacsony víztartalmú táplálékot fogyaszt, és e kártevők testének víztartalma is általában nagyon alacsony. Ezáltal a meglehetősen ritkán előforduló fagyos körülményeket, a testük eljegesedés okozta szétfagyását hatékonyan tudják kiküszöbölni.

Végezetül vannak olyan károsítók, amelyeknek nincs szükségük áttelelésre, mivel melegvérűek, testük hőmérsékletét szabályozni és szinten tartani képesek. Ebbe a csoportba a mezőgazdasági termelők számára fontos fajok közül döntően a mezei rágcsálók sorolandók. E fajok annyiban azért alkalmazkodnak a környezet sanyarúbb feltételeihez, hogy szaporodásuk a téli időszakban döntően leáll. Azonban a különböző mezei rágcsálók ökológiai rugalmassága meglehetősen nagy. Így pl. hűtőházakban kiszelektálódtak már régóta olyan güzüegér (Mus musculus spicilegus) populációk is, amelyek képesek élni és szaporodni is folyamatosan mélyen a víz fagyáspontja alatti hőmérsékleten is.

Akik át kell, hogy teleljenek

A mezőgazdasági károsítók döntő hányadának viszont kint a természetben kell átvészelnie a telet mindenféle trükközés, elbújás, elvándorlás nélkül. A tél döntően a sejtekben, illetve a rovarok testnedvében (haemolympha) levő víz megfagyasztása és a növekvő jégkristályok roncsoló hatása révén tudja elpusztítani az állatokat. Ez ellen a telelőre vonuló rovarok részben a test víz tartalmának csökkentése, részben pedig a testnedvben fagynak ellenálló anyagok, pl. glicerin felhalmozásával védekeznek. E tekintetben a rovarok kreativitása szinte határtalan. A vetési bagolylepke (Agrotis segetum) második, áttelelő nemzedékének hernyói pl. hosszú, meleg ősz során még egy plusz vedlést is beiktatnak, csakhogy nagyobb, glicerinben dúsabb, „zsíros hernyó” alakjában húzhassák ki a telet.

A telelés során viszont a rovarok életműködésük intenzitását radikálisan vissza kell, hogy fogják. Ezt nyugalmi állapotba (diapauza) kerüléssel érik el, melynek során életfolyamataik rendkívüli mértékben lelassulnak. A nyugalmi állapot természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a rovarok bármekkora környezeti stresszt képesek túlélni. Minden faj esetén van egy olyan minimum pont, amelyen túl a környezeti körülményeket már nem képesek tolerálni még nyugalmi állapotban sem és elpusztulnak. Ezért gyakori és a médiában sokszor hangoztatott tény az, hogy enyhe telek után a tavasszal előbújó rovarok népessége jóval nagyobb, mint egy szigorúbb tél után.

Kecskerágó pajzstetű (Unaspis euonymi)

Hogy tovább bonyolítsuk a képet, a rovarok nyugalmi állapota is kétféle lehet: obligát illetve fakultatív. Obligát diapauza esetén az adott generáció adott fejlődési stádiumú egyede a környezeti tényezőktől függetlenül kerül nyugalmi állapotba, míg fakultatív diapauza esetén a nyugalmi állapot létrejötte a környezeti tényezők függvénye. Ez a két, egymástól radikálisan eltérő folyamat gyakran egybe kapcsolódhat. A fakultatív diapauza során gyakorta intenzívebb a nyugvó állapotban lévő rovarok anyagcseréje, mint az obligát diapauza állapotában. A kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) pl. 2. stádiumú lárvaként a 2. nemzedékben mindenképpen nyugalmi állapotba kerül, függetlenül az őszi időjárástól. A kecskerágó pajzstetű (Unaspis euonymi) esetében is ugyanez a helyzet. Tavaszra azonban vége az obligát diapauzának, már csak az alacsony hőmérséklet tartja kényszer nyugalmi állapotban e kártevőket.

A rovarok telelését nemcsak a hideg, hanem a környezet nedvességtartalma is erőteljesen befolyásolhatja. Sok faj, mint pl. a vetésfehérítő bogarak (Oulema spp.) is erdőszélek, árokpartok növénymaradványokkal borított talajában szeretnek áttelelni. Ez száraz télen meglehetősen sikeres, akár drasztikus lehűléseket is képesek ott átvészelni. Viszont a nedves, esős telek során gyakorta áznak el ezek a telelőhelyek, amely részben a vízborítás miatti fulladás, részben rovarpatogén gombák elszaporodása révén erőteljes állománypusztulást eredményezhet a telelésről előjövő állományban.


Hertelendy Péter

Agrofil-SzMI Kft.



Hírlevél Iratkozzon fel hírlevelünkre!

9235 Püski, Petőfi Sándor utca 7.
Agrofil-SZMI Kft.